Akár hisszük, akár nem, elrúgtam a harmincötöt és nem jártam még Párizsban. Azt hiszem, nem is ábrándoztam arról, milyen lenne ott járni.

Csak amikor mások – osztálytárs, barátnő, testvér – meséltek róla, akkor mindig feltűnt nekem: hoppá, nem voltam Párizsban. Ady volt, József Attila volt, Kuncz Aladár volt, Kaffka Margit volt, Kányádi Andris volt, én nem voltam. Levonhatjuk a megfelelő következtetést.

Viszont Londonban jártam.

Igaz, hogy csak fél napot töltöttem ott, annak is felét egy régiség-vásárban, de nem a Portobello piacon. Megmutatták nekem a Soho-t, elvittek kínai vendéglőbe vacsorázni, utaztunk metróval és buszon, elvittek egy arcképcsarnokba, megnéztünk egy alagsori antikváriumot is, ahol többek között láttam sokszázados Kopernikusz könyvet, majd két hónapig Oxfordban laktam, de ez időben egyszer sem jutott eszembe azon morfondírozni, milyenek az angolok.

Igazság szerint angolnak nem sok nyomát láttam Oxfordban. Láttam németet, svájci franciát, kanadai angolt, norvég lányt, akit Islingnek hívtak és ez már elég a halhatatlansághoz, indiai, görög, holland, osztrák nőt, kínai kutatót, és így tovább. Angol úriembert egyszer volt alkalmam látni, a Merton College egy vacsoráján, ahova vicces kedvű ismerősöm meghívott „angolt nézni”. Mit is mondhatnék. My lips are sealed.

Viszont – és most eljutottunk a medvéhez – nemrég ráakadtam George Mikes How to Be an Alien című remekére. Igen, jól látunk, egy Mikes a szerző, aki Angliába szakadt magyar újságíróként kezdte a britekkel való ismerkedést, melyet oly mesteri fokra fejlesztett, hogy állítólag ő írta az angoloknak leginkább tetsző, ironikus hangvételű könyvet az angolokról. Elsősorban angol nyelven, de bármilyen egyéb, elérhető fordításban mindenkinek lelkesen ajánlom, olvassa szeretettel.

Azt ugyan továbbra sem tudom, „milyenek az angolok”,

de a Mikes könyv nyomán érdeklődésem homlokterébe kerültek a hasonló tárgyú kiadványok, így akadtam rá Stephen Clarke könyvére, a Talk to the Snail-re. A könyv a Tízparancsolat mintájára megírt, részletes útmutató merészeknek, akik bizonyos ideig Párizsban élnének. Ezúttal egy tizenkét éve Franciaországban élő brit polgár görbe tükrében csodálhatjuk a francia nemzet állítólagos jellegzetességeit. Néha kissé idegesítő, de egészében véve szórakoztató iromány. Főként, ha mondjuk vonattal épp Párizsba tartunk.

Azt hiszem, most már csak elvonszolom magam Párizsig valahogy. Muszáj megnéznem, mi is ott a helyzet. Kíváncsi vagyok, tényleg nem szolgál ki a pincér? Tényleg orrolnak rám, ha nem beszélek franciául? Ha rosszul beszélek franciául? Tényleg valaki mindig sztrájkol? Tényleg agyongyógyszereznek, ha megbetegszem? A postahivatalban órákig kell várakozni, amíg sorra kerül az ember? Ha valakinek megtetszem, az utcán leszólít és meghív egy italra?

Ebéd közben a vendéglőben orrom alá fújja a füstöt a szomszéd asztalnál ülő egzisztencialista? Elütnek a zebrán, mert a párizsi autós nem veszi komolyan a piros lámpát? A legkifogástalanabb modorban egy-kettő elküldenek melegebb éghajlatra? Rendkívül kíváncsi vagyok, remélem, ti sem kevésbé. Maradjunk annyiban: jelszó – Párizs.