A magyar nyelvû televíziós csatornák lényege, hogy nem magyarok. Néhány nagyigényû show mûsortól eltekintve (Dáridó, Koóstoló, Tébolygó -- hogy csak a legnépszerûbbeket említsem) még a reklámok jelentõs része sem magyar, kivéve néhány hamisítatlanul hazai mosópor, intimbetét és mobiltelefon reklámot, a filmek pláne nem magyarok, a mindent elöntõ sorozatokról nem is beszélve, most a hoolywood-i akció- és horrorfilm sorozatok, a Walt Disney meg a Cartoon network mellé fölfejlõdtek a latin-amerikai (mexikói, brazil, argentin és tûzföldi) sorozatok: itt a színészi játék elképesztõ teljesítményeiben gyönyörködhet a nézõ (megannyi potenciális Oscar-díjas'), Sztanyiszlavszkij sírva jönne a receptért, ha tragikusan nem késett volna el, nem beszélve az operatõri munkáról, az egész képosztályról a sminktõl a világításon keresztül egy-egy jelenet bravúros beállításáig, a virtuóz kameramozgásig, a lenyûgözõ vágási technika mellett a belsõ plánok mesteri alkalmazásáig, ráadásul mint író az ámulattól aléltan hallgatom a költõi szárnyalású, mégis oly természetesen emberi hanzású dialógusokat...no, szóval a magas kultúra és emelkedett ízlés eme orgiái nálunk általában importcikkek, nem saját kultúránk gyümölcsei: így a nézõ ízlése idegen kulturális termékeken csiszolódik, de legalább tanul általuk, és éhenkórász színészeink is megélnek a szinkronból.

Franciaországban ez alapvetõen másképp van. Nem engedik be az országba az idegen kultúrát, legalábbis nem oly mértékben, mint hozzák, ahol mai magyar filmet (azt a hármat, amire egy évben pénzt szán a mindenkori kultusz kormányzat), csak éjfél után tekinthetik meg rétegmûsor gyanánt az erre megedzõdött értelmiségi rétegek, akik föltehetõen munkanélküliek és nappal alszanak. Amúgy meg, hogy néha magyar filmet is lásson a nagyérdemû, televíziós csatornáink újrasugározzák filmtörténelmünk egészét a tizes évek némefilmjeitõl az Állami Áruház címû szocialista-*realista remekmûig, különös tekintettel a Hyppolit, a lakájra, melyet mint nemzeti filmgyártásunk csúcsteljesítményét évente legalább hatszor megtekintheti az érdeklõdõ.

Na, Franciaországban amerikai film csak fél tizenkettõ után látható, egyéb külföldi, például francia-belga, vagy francia-olasz, vagy francia-svájci, vagy francia-korzikai koprodukció is csak hébe-hóba. Nem tudom, hogyan csinálják, de Párizsban például McDonald,s és Kentucky Chicken is minimum négyszer kevesebb van, mint nálunk: igaz, a városban máshol is található kulturált WC: mindenesetre az amerikai fast-food evés-kultúrát is sikerült visszaszorítaniuk, nemcsak a filmkultúrát.

Karácsony hetében, melyet volt szerencsém Párizsban tölteni, de volt szerencsétlenségem betegnek lenni, szinte állandóan a tévét néztem, és állíthatom, hogy más, mint a mienk. Nem annyira amerikai (még csak nem is latin-amerikai), mint nkább francia. Az ízlésnek már említett orgiái ott is megtalálhatóak, de nemzetiek.

Nemzeti filmmûvészetük múltját is becsülik. Karácsony hetében naponta két Luis de Funés-filmet láthattam, naponta egy-egy Burvillt, és legalább másod naponta egy Blier-t. Nem láttam viszont se Depardieu-t, se Belmondót, se Alain Delont, õk vagy nem tartoznak a nemzeti filmkultúrához, vagy nem elég ünnepiek karácsony hetére. Nem tudom, nem volt kitõl megkérdeznem. (Vagy még élnek... -- lehet, hogy ez a baj velük.)

Más. Rengeteg Híradót is láttam, volt is hír. Azon a héten volt a tornádó. Közel száz halott, több tízezer kicsxavart fa, települések százai maradtak áram nélkül, az Atlanti-óceán partját meg elérte az olajszennyezõdés: én még életemben annyi olajtól fekete madarat mosdatni nem láttam, mint azon a héten: szívszorító volt. De, ha ott egy riporter rászánja magát, hogy a kamera elé állít és mikrofonvégre kap egy riportalanyt, legyen az a helyi osztrigatelep tizenhét éves segédmunkása, azt végighallgatja az elsõ szótól az utolsóig.

Mindenesetre nem sok olyat láttam, hogy a riporter öt percig beszélt volna a riportalany helyett, míg az a képen némán tátogott, utána direktben is a szájába adott volna pár szót: "... hát én, kérem, nem is tudom, talán lehet..." -- és ennyi volt a riport, ahogy a magyar riporterek csinálják. Miért?

Lehet -- nem tudom eléggé a nyelvet --, hogy a francia riportalany sokkal szebben beszél franciául, mint a magyar riportalany magyarul? Vagy csak egyszerûen tisztelik az emberben az embert, még ha csak riportalany is? (Kertész Ákos)