A sztrájk egy nagyon fontos jog, ennek köszönhető például, hogy van szabad hétvége illetve fizetett szabadság és számos más már megszokott szociális intézkedés. Az elmúlt években számos sztrájkot volt lehetőségem megtapasztalni Franciaországban, ahol a sztrájkoknak gyakorlatilag se szeri se száma; a sztrájk olyan szerves része a francia családok életének mint a hétvégi nagybevásárlás, vagy az augusztusi nagy vakáció.

Rossz nyelvek szerint Marseilles-ben már az is elég a buszvezetők sztrájkjához, hogyha beköszönt a jó idő. (Tény hogy 2005-ben Marseillesben öt hétig tartott a buszvezetők sztrájkja.)  A párizsi Saint Lazare pályaudvart például percek alatt lebénították a sztrájkolók 2008-ban, akik azért kezdtek egy délután spontán sztrájkba, mert az egyik vonatvezetőt egy utas bántalmazta. A vasúti társaság kénytelen volt a vonatokat a többi pályaudvarra irányítani a délutáni és esti csúcs kellős közepén.

Franciaországban az októbert gyakran úgy hívják, hogy szociális évkezdés hónapja, a tanévkezdést követően ugyanis újra nekilendülnek a szakszervezetek és elkezdik a kisebb nagyobb sztrájkokat. Az egynapos sztrájk mellesleg szinte el sem éri az ingerküszöböt, egy napos sztrájk esetén az ember nem is nagyon érdeklődik mi a sztrájk oka, tudomásul veszi és továbblép. 2008-ban például minden csütörtökön sztrájkolt pár ezer pedagógus – mindig más megyében – a tervezett leépítések ellen, amit a nagyközönség tudomásul vett és a sztrájkmenetrendnek megfelelően szervezte életét.

Franciaországban az októbert gyakran úgy hívják, hogy szociális évkezdés hónapja.

Természetesen a nagy tétje a többnapos vagy akár több hetes sztrájkoknak van, ez már élénken foglalkoztatja a nagyközönséget, amely - ha nem is ért egyet a sztrájkolókkal - de igazat ad nekik abban, hogy van joguk sztrájkolni. 2007. novemberében tizenkét napig tartott a párizsi közlekedési vállalat sztrájkja, amelynek a tétje az elégséges szolgáltatás volt, a sztrájkolók azért léptek sztrájkba, hogy a későbbi sztrájkok során ne kelljen a kormány által igényelt elégséges szolgáltatást nyújtaniuk. Ez a sztrájk gyakorlatilag tízmillió embert érintett, mindazokat akik Párizsban és vonzáskörzetében laktak, dolgoztak.

A szakszervezetek valószínűleg arra számítottak, hogy az új kormány meghátrál majd mint 1995-ben amikor a közlekedési vállalatok sztrájkja hetekig tartott, ráadásul a karácsonyi, újévi időszakra esett. Ezúttal azonban nekik kellett végül engedni, tizenkét nap után kénytelenek voltak felfüggeszteni a sztrájkot, a bérlettel rendelkezők pedig visszakapták a bérlet árának arányos részét. A nagy fennakadások ellenére a közvélemény higgadtan vette tudomásul a sztrájkot, és alternatív megoldások után nézett.

A sztrájk gyakorlatilag jobban összehozta az embereket; mi a kollégáimmal megszerveztük a „menetrendszerint” közlekedő autós szolgálatot, amely reggelente a közeli kisvárosokból begyűjtötte délután pedig hazavitte az embereket ebben a tizenkét napban.

A francia sztrájkéletnek az is jellemzője, hogy a nagy érdekérvényesítő erővel bíró szakszervezetek segítenek a kisebb szakszerevezeteknek, ha azok ezt kérik. 2006-ban az egyetemistákat tömörítő szakszervezet kérésére az összes nagy szakszerevezet sztrájkba lépett annak érdekében, hogy a Villepin-kormány vonja vissza a fiatalok munkába állásával kapcsolatos törvényt. Két általános sztrájkot követően a kormány meghátrált és bár Jacques Chirac kihirdette a törvényt, de megkérte a cégeket, hogy senki ne alkalmazza.

A közelmúlt egyik legbanálisabb sztrájkja szintén a párizsi közlekedési vállalathoz (RATP) kötődik, akik azért sztrájkoltak, hogy a Charles de Gaulle repteret a déli külvárosokkal összekötő helyi érdekű vonat vezetőit továbbra is cseréljék le a Gare du Nord-nál – a vasútvonal déli részét ugyanis az RATP az északi pedig az állami vasútvállalat működteti, saját vezetővel. Ez a sztrájk ok azonban  már a párizsiaknak is túlzásnak tűnt.