A társadalmi és politikai változások gyötrelmes időszakát élő magyar kultúra számára milyen tanulságokkal szolgál egy nagy államférfinak és egy nagy írónak negyed századon át tartó nagyhatású, tartós eredményekkel járó kapcsolata? A kérdésre kétfajta válasz adható: egy történetfilozófiai-elméleti és egy gyakorlati-politikai.

Ehhez mindenekelőtt látni kell, kik voltak valójában a szóban forgó személyek, és milyen hírük volt egy, az övékétől gyökeresen eltérő befogadó közegben, az utóbbi négy évtized szocializmust építő Magyarországában.

André Malraux

Nos, mint az utóbbi tíz esztendő világpolitikai eseményei bebizonyították, a kétpólusú, feketére-fehérre felosztott világ sorsát a tényleges gazdasági, intézményi erőviszonyok, vagyis a polgári feltételek határozzák meg, nem pedig egy ideológiai konstrukció, mely végső soron vágyálmokra épít és erőszakra támaszkodik. Más szóval, nálunk is elérkezett a mérlegkészítés, az átértékelés meg a hosszú távú tennivalók megszabásának ideje. Ezt segíti elő a más tapasztalatok megismerése, tanulságaik végiggondolása az élet minden területén – a kultúrában is.

A június 18-i felhívás

Charles de Gaulle 1890. november 22-én született Lille-ben, értelmiségi (pedagógus) családból. Katonai pályára lépett, elvégezte a Saint-Cyr katonai főiskolát, az I. világháborúban megsebesült, német fogságba esett. Töretlenül haladt felfelé a katonai ranglétrán, a II. világháború kitörésekor tábornok. Szakíróként, katonaiskolai tanárként és vezérkari tisztként a modern gépesített hadviselés szószólója, de elgondolásait nem tudta elfogadtatni a hadvezetőséggel. Az összeomlás és a dunquerque-i vereség után, mint a kormány helyettes hadügyi államtitkára, megpróbálja az angolokat rávenni a katonai segítség folytatására, de sikertelenül. Londonban marad, híres június 18-kai felhívásában ellenállásra buzdít, s konok kitartással a győzelemig folytatja a harcot.

De Gaulle világosan látta, hogy Franciaország nagyhatalmi szerepének megőrzése a hit mellett a megalkuvás nélküli harctól, a gyarmatbirodalom fennmaradásától és emberi-anyagi erőforrásaitól, a szövetségesekkel való szoros együttműködéstől függ.

Ahhoz, hogy ezt végbevihesse, hitre, stratégiára és taktikai szervező munkára volt szükség. A hit adva volt: Istenben, Franciaországban, a végső győzelemben, a nagyságban, a gloire-ban. A stratégia ugyancsak, melynek elemei a hadiszerencse forgandósága közepette is változatlanok maradtak. De Gaulle világosan látta, hogy Franciaország nagyhatalmi szerepének megőrzése a hit mellett a megalkuvás nélküli harctól, a gyarmatbirodalom fennmaradásától és emberi-anyagi erőforrásaitól, a szövetségesekkel való szoros együttműködéstől függ. Más szóval: a háború kezdeti szakaszában, a végkifejlet szempontjából, az anyaországi ellenállás végeredményben másodlagos jelentőségű; illetve, az ellenálló szervezetek tevékenységét össze kell hangolni a többi hadszíntéren zajló műveletekkel. Ugyanakkor a nemzeti felemelkedés érdekében korlátok közé kell szorítani a kommunista befolyást. Ettől függött Franciaország nagyhatalmi szerepe, amely végül is – bár csorbult – megőrződött.

Mindent összevetve, De Gaulle történelmi szerepét a nemzet egészének háborús erőfeszítéseire alapozódó tömegmozgalom biztosította: Franciaország felszabadulása, a német fegyverletétel után a tábornok természetes módon lett miniszterelnök, majd egy nehéz időszak után – 1958-tól tíz esztendőn át – az V. Köztársaság elnöke.

Ám a hősi tettekre és felbuzdulásokra ösztönző kor meg a karizmatikus vezető önmagában nem lett volna elég a nemzet felemelkedéséhez, történelme új szakaszának elkezdéséhez. Ehhez összekovácsolt vezető réteg is kellett, mely nemcsak a megpróbáltatások idején közvetítette a központi akaratot, hanem később is, amikor elérkezett a kemény, kitartó munka, az építés ideje. Nos, ez a nevezetes „környezet”, ez a munkatársi gárda a háború alatt jött létre, s egészült ki később a fiatal nemzedékek tagjaival. Ebbe a csapatba tartozott André Malraux is: kapcsolata, barátsága a Tábornokkal halálukig tartott.

1958-ban vette kezdetét Franciaország látványos és példamutató felemelkedése.

A háború utáni időszakra a gaullizmus nyomta rá a bélyegét. A győzelem eufóriája után, 1946 elején, a Tábornok távozik a hatalomból. Az egymást váltó kormányok tehetetlen kapkodása, a vietnami vereség, a hidegháború, a kezdődő algériai háború idején alakul meg az R. P. F. (a Francia Népi Tömörülés): ez nem hagyományos értelemben vett (polgári) párt volt, hanem pártok fölötti szerveződés, mely programjában a nemzeti értékeket és érdekeket, a polgári berendezkedést, a világhatalmi erőviszonyoktól független, erős államot hirdette.

1958-ban, az általános csőd közepette ez volt az egyedüli kiút, s ekkor vette kezdetét Franciaország látványos és példamutató felemelkedése. Fokozatosan valósult meg – az egész nemzet támogatásával – mindaz, amit a Tábornok és „csapata” eltervezett. Létrejött az V. Köztársaságot kimondó új Alkotmány, bevezették a kemény frankot, megkötötték az algériai békét, a gyarmatok sorra függetlenné váltak és megalakult a francia államszövetség, gazdasági téren számos fontos szervezeti döntés született (államosítások, decentralizáció, gazdasági régiók), s a kultúra terén is fontos vívmányokra került sor.

Amikor a Tábornok 1969-ben, közel nyolcvan esztendős korában visszavonult, megkérdezték tőle, mi lesz ezután Franciaországgal. A dolog egyszerű, válaszolta: találni kell egy másik De Gaulle-t. E meghökkentő felelet a demokratikus társadalomberendezkedés és a nagyformátumú egyéniségek viszonyát érinti. A liberális polgári intézmények demokratikus rendszere a középszernek kedvez; a koncepciózus, nagy egyéniségek szemben állnak a többség érdekeivel, s szükségképpen magukra vonják a parancsuralom vádját.

A rendkívüli korszakok után, amilyen a II. világháború megpróbáltatása is volt, a társadalom a kisstílű érdekharcok szövevényébe süllyed, s felemelkedés időszaka után hanyatlás következik. Miként a történelem bizonyítja, a demokrácia polgári bázison, de erős állam és nagy emberek nélkül, posványba merül, viszont polgári bázis és hatékony intézményrendszer híján, erős emberek kezében diktatúrává, terrorizmussá torzul. A nagy teljesítmények során teremtett értékek mindazonáltal nem mennek veszendőbe: a visszaesést követően, új feltételek között, új történelmi nagyságok lépnek majd színre, akik felhasználják, továbbviszik a korábban létrehozott vívmányokat.

A kultúra, a szellem, a művelődés terén De Gaulle a magához mérhető segítőtársat Malraux-ban találta meg.

A kultúra, a szellem, a művelődés terén De Gaulle a magához mérhető segítőtársat Malraux-ban találta meg. Együttműködésük hatékonysága – mutatis mutandis – a modern Franciaországot megteremtő XIII. Lajos és Richelieu meg a drámaíró Pierre Corneille kapcsolatára emlékeztet, aki tehetségét az abszolút monarchia kiépítésének szolgálatába állítva fejezte ki drámáiban a kor társadalmi problémáit és megoldásuk lehetőségeit. 1945 után Malraux volt közvetítője és propagátora a Tábornok koncepciójának, amelynek megvalósítását nagyvonalú teljesítményekkel szolgálta a kultúra területén, s végül – Emlékirataiban – maradandó művészi formát is adott e nagy történelmi kalandnak.

Az író, az entellektüel és a hatalom viszonyának ez a pozitív jellege ismerős a történelem nagy korszakaiból. Csak a tizenkilencedik század közepétől kezdve bukkan fel a talaját vesztett, az uralkodó osztállyal szembeforduló, esztétikai öncélúságba, elefántcsonttoronyba menekülő művész alakja, aki a társadalmi cselekvésben lealacsonyodást és megalkuvást lát. Újabban a totalitarianizmusok és elvtelen konformizmusok látványa csak növelte ellenérzéseit. Pedig úgy tűnik, az atomkorban, a huszonegyedik század küszöbén, minden görcs és bizonytalanság ellenére felsejlik egy biztató jövendő képe. Vagy a világkatasztrófáé. Akárhogy is, története felemelő és egyben kétségbe ejtő korszakát éli az emberiség, s keresi egy új egyensúlyi helyzet, új virágkor feltételeit, miként az egy optimista kultúrfilozófiai koncepció szerint elképzelhető.

A tizenkilencedik század közepétől kezdve bukkan fel a talaját vesztett, az uralkodó osztállyal szembeforduló, esztétikai öncélúságba, elefántcsonttoronyba menekülő művész alakja, aki a társadalmi cselekvésben lealacsonyodást és megalkuvást lát.

Egy konkrét nemzeti civilizációt – a franciát – tekintve kulturális téren a fellendülés (minden zavaró, bonyolító körülmény ellenére) lényegileg három esetben valószínűsíthető. Ha adva vannak a társadalmi-történelmi feltételek; ha a hatalom rendelkezik koncepciózus elképzelésekkel és mindehhez megfelelő (bár sohasem kielégítő) anyagi feltételekkel; végül, ha van egy olyan elit, mely élni tud ezekkel a lehetőségekkel a kultúra szervezésében is, az alkotásban is. Úgy tűnik, De Gaulle és André Malraux példája meggyőzően bizonyítja e megállapítás igazát, s megszívlelendő tanulságokkal szolgál.

Malraux, mint a kulturális ügyek minisztere 1958 és 1969 között, ugyanazt akarta véghezvinni a nemzeti művelődés terén, amit, a tizenkilencedik században Jules Ferry tett a francia közoktatásért. Programjának alapja saját metamorfózis-elmélete, mely szerint a művészetek életformája a szüntelen megújulás, és története során az emberiség sohasem élt át a maihoz fogható átváltozást egy emberöltő alatt. Új civilizáció van készülőben, mely a műalkotásokat közkinccsé teszi, a nemzeti kultúrákat bekapcsolja a világ szintézisébe, s új életre kelti a francia kultúra értékeit. Ami Franciaországban az utolsó fél évszázad során elterveződött és megvalósult a kultúra területén, az legnagyobbrészt a Tábornok és Malraux nevéhez kapcsolható.

Ami Franciaországban az utolsó fél évszázad során elterveződött és megvalósult a kultúra területén, az legnagyobbrészt a Tábornok és Malraux nevéhez kapcsolható.

A huszadik századnak Malraux egyszerre volt cselekvő szereplője, alakítója és egyben művészi szemlélője is. A kérdés, melyre e gondolatmenet igyekszik választ adni, az, hogy a közéleti szereplés és a hatalom támogatása meg a művészi alkotás milyen viszonyban áll, erősíti-e vagy gyöngíti egymást. Ki-ki a maga meggyőződése szerint értékelheti Malraux teljesítményét, az azonban biztonsággal elmondható róla, hogy maradandó értéke modern világunknak. Romantikus indíttatású közéletisége öregkori műveit is meghatározza, s feleslegessé teszi az elmélkedést afölött, vajon mennyire érvényesíti az író a fikció vagy a prózai műfajok amúgy is kétséges szabályait: szintézisében keveredik az életrajz, a történelem, a jellemábrázolás, a politikai esszé, a pszichoanalízis, a művészetelmélet – és a halálon túl, a jövőbe mutat.

Közreadja Sz. Tóth Gyula, Nagy Géza kiadatlan kéziratának felhasználásával: A bölcselkedés dicsérete. Magyarország egy magányos, független, humán értelmiségi szemével. (2001-2003). A fenti írás megjelent: Élet és Irodalom, 1995/6. február 10. Az írás kapcsolódó darabjai: Az írástudó és a társadalom (Honnan, merre vezet az út?), Az írástudó és az elit (Ki dönt és miben?)